Hattyú humor

Egy nő integet az autósoknak a Dacia hídnál, a szokásos, kisebb dugóban sorakozó, latyakot felcsapó járművek között mászkálva gesztikulál. Biztosan szindrómás.

Ja, de nem: hanem – hű! – ott van előtte egy hattyú! Ilyet sem látni minden nap: a jelek szerint a hattyú felmászhatott a Körös-partról, és kijött ide, a forgalomba, a nemrég megépült közúti alagúthoz. A sarkon lévő templom és az aluljáró melletti, behavazott zöldövezeten kíváncsiskodik épp, nagyon közel a híd felé több sávon elhaladó járművekhez. Nemes, nyugati alkatú turistaként nyakaskodik, laza felfedezőként ingatja a fenekét, rázza a faroktollait, városi polgárként totyog. Eléggé koszos már amúgy a fehér ruhája, nem tesz jót neki a kétarcú városi tél. A nő úgy döntött, visszatereli valahogy a Köröshöz, de ez a piszkosfehér, az alattvalók világába be-, majd ott eltévedt arisztokrata nem hallgat rá: ha közelít az ember, a hattyú gyorsít.

Közben megáll egy illető a kis autójával, totál tilosban, mégis úgy, hogy megtalálja azt a kis sávot, ahol nem akadályozza sem a villamosokat, sem a többi gépkocsit. Kiszáll belőle egy harmincas, agilis tag, némi cicázás után elkapja a jó nagy, kecses turistát, és úgy viszi le, vissza a folyóhoz.

Így utólag logikus is, hogy a központon átfolyó Körösön tanyázó hattyúk néha bejöjjenek a városba, de sosem láttam még egyet sem így tenni. Most megnéztem a neten: vándormadár, de nagyobb városokban, ahol talál élelmet, télen is ott marad.

A nő és a tag már visszafelé jönnek a küldetésből: azt mondják, a partról vízre is tették a látogatót.

Írta: Szeghalmi Örs