A reklám után nem jövünk vissza
Tévénézős humor
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Ha nincsen sok valamiből, akkor az semmi. Ez az ideológia vezérelt minket az elmúlt pár évtizedben. Általában csak egy dolgot szeretnénk, de hiányzik a zavaróan hatalmas választék, amitől szinte képtelenség dönteni, úgy érezzük, hogy becsaptak minket. Így van ez a szupermarketek polcain, a ruhaüzletekben, vagy egy festékboltban is. Miért lenne másképp, otthonunkban, a kényelmesen kivályúsodott fotelünk előtt.
Már szinte számkivetettnek érezzük, magunkat, ha csak az „ingyért” fogható földi adások gondoskodnak a szórakoztatásunkról. Még akkor is, ha egyedül élünk, egy családi kábeltelevíziós csomag nem hiányozhat egy nappaliból sem. A csatornák száma természetesen háromjegyű, és amikor böngészgetjük a szolgáltatók prospektusait, jól néznek ki hangzatos neveikkel, díszes logóikkal.
Mi pedig, mint birkapásztor a nyáját, ostor helyet, távirányítóval terelgetjük őket szórakoztatásunk felé, megőrjítve ezzel közeli hozzátartozóinkat. Mert ugyebár a szomszéd zöldje mindig zöldebb, honnan tudjuk, hogy nem maradunk le éppen valamiről, ha nem kapcsolunk át időnként egy-egy másik csatornára is.
Így könnyen az egész egy fejfájást okozó videojátékká tud átalakulni, ahol a programgombok segítségével navigálunk az adások között, és kalandos utunkat ellenséges reklámblokkok állják el csak néha. Ilyenkor ismét továbbkapcsolunk, egészen addig, amíg nem találunk valami érdekeset, ahol megfáradt madárként piheghetjük ki magunkat az újabb marketingtámadásig.
Mert ugyebár azt hisszük, hogy miénk a távirányító, és ezáltal a nevében lévő „irányítás” is. Azonban csak körbe-körbe evickélünk a koax-kábel által ránk zúdított folyamban. Úgy gondoljuk, hogy hátradőlve élvezzük az önfeledt szórakozás örömeit, de mást se csinálunk, mint ki-be szaladgálunk dolgainkat intézni a műsorokba illesztett szünetek közben.
Rágyújtunk, kiteregetünk, leszűrjük a levest, sőt itt nálam a negyedben az a hír járja, hogy a kis Pistike is a valóságshow reklámszünetében fogant. A lényeg az, hogy már szinte érezzük, hogy meddig tart, és keserű vidámsággal fogadtuk el azt a tényt, ha pár percig tévézni szeretnénk, akkor hasonlóan hosszú hirdetést kell végignéznünk.
És ha már az esti kikapcsolódásunkról esik szó, mackóalsónkban bekuckózva képesek vagyunk órát hosszat nézni főműsoridőben, a lejárt szavatosságú külföldi filmeket és sorozatokat, vagy a vitatható minőségű, házilag összedobott produkciókat, amikkel a csatornák előszeretettel traktálnak minket.
Nem tiltakozunk, vagy lázadozunk megszoktuk már. Ha mindennap elmondják nekünk, hogy a Föld lapos, talán azt is elhisszük. És mivel tudat alatt még mindig úgy tekintünk a médiára, mint egy szavahihető forrásra, ezért, ami ránk zúdul belőle, elfogadjuk és belevetjük magunkat.
Talán nincs is igényünk többre, hisz a történelem során elődeink is beérték annak idején a vásárok mutatványosaival, vagy egy különleges kivégzéssel. Azért ne feledjük el, hogy olyan világban élünk, ahol a médiáért nem is kell fizetni már szinte semmit, ezüsttálcán teszik elénk a válogatott kulturális csemegéket.
Semmi mást nem kéne tennünk, csupán szakítva a szokásainkkal, új dolgokat felfedeznünk, és felhagyni a „láttukmárvagytudjukmifogkövetkezni” fajta szórakoztatás elfogadásával. Vagy lehet, hogy valamiféle evolúció következtében nem is tudnánk már úgy végignézni egy filmet, vagy műsort, hogy közben ne gyújtsunk rá, teregessünk, csináljuk meg a holnapi uzsonnát, vagy menjünk ki a mosdóba?
