Nosferatu- Egy humoros, vámpíros filmkritika

Az még némafilm volt: láttam az eredeti Nosferatut is, ami 1922-ben készült – a TIFF-en, élő zenei kísérettel vetítették, 2022-ben, vagyis akkor, amikor száz éves volt a film.

Ez a mostani pedig bevallottan annak a legújabb remake-je.

Az eredetit még lehetett úgy nézni, hogy nem kifejezetten a filmet, hanem mint száz éves művet, közben azon gondolkodva, hogy egy századdal ezelőtt ez mekkorát üthetett. De a mostanit természetesen csak filmként nézi az ember, és elvárja tőle, hogy mai alkotásként a mában üssön.

Nos, azt nem állítom, hogy agyonver, de nem rossz. Ha pedig nem tudjuk előre a történetet, jobb lehet. És magának Nosferatunak a karaktere is jól van megcsinálva, ráadásul hasonlít arra, amilyen közkeletű képek élnek ma bennünk Vlad Ţepeşesről, és úgy beszél, mint Till Lindemann a Rammsteinból, a színpadon. Ami számomra külön érdekes, hogy ennek a végjátéka is okés, de ha jól emlékszem, a százkét évvel ezelőttié – az akkori értéken nézve, de talán anélkül is – erősebb volt.

Írta: Szeghalmi Örs