A ki nem mondott szó

A ki nem mondott szó

Hányszor vagyunk úgy, hogy belső monológunkban szépen elképzeljük, és eljátsszuk mit mondanánk valakinek egy adott szituációban, de ez a társalgás a valóságban nem történik meg.
Lehet szorítja a torkunkat, meg egy ideig még rágódunk rajta, de aztán hagyjuk, mai kifejezéssel élve, elengedjük.
Lehet ez munkahelyi dolog, baráti, rokoni, vagy épp bensőséges kérdés, amit úgy megbeszélnénk az illetővel, de nem tesszük, mert valahogy tartunk az egésztől. A csend, a hallgatás majd megold mindent, gondoljuk.
Érdekes módon az állatok mintha másképp működnének. Néha az az érzésem, hogy minden gondolatomat értik. Most is, miközben írok, Matild, a kecském már jelez nekem, hogy, tudom, ébren vagy, mire vársz, gyere és fejj meg.
De az állatok sokkal természetesebbek, mint mi.Aki olyan szerencsés helyzetben él, hogy több állat veszi körül, az tudja mennyire ügyesen megszerveznek mindent. Mennyire nem csinálnak problémát a szülésből, nevelésből, találkozásból, egy új egyed érkezéséből, vagy éppen a munkamegosztásból.
Csipke, a mudi szukám múlt héten adott életet két gyönyörű kölyöknek. Még nincs egy éves, de tudja mi a dolga. AZ első napokban el nem mozdult a picik mellől, még ugatni sem ugatott. Megszervezte, hogy Kökény és Csobán védjék a területet. Pár nap elteltével egyre több mindenből veszi ki a részét: el nem marad mellőlünk, ha kint vagyunk, már nem támadja Csobánt, az új barátot, sőt egyre jobban bízik benne, és nagyobb teret ad neki a terület védéséből, Kökényt, a picik apját, eleinte elzavarta, most már néha játszik is vele. Csak ámulok és bámulok az állati kommunikáció és munkaszervezés kapcsán. Lehet egyszerűbben kéne élni nekünk is. Nem kéne annyit vállalni, ami már más dolog rovására megy, Sokat gondolkodtam a karantén alatt, hogy hirtelen mennyi minden megoldható otthonról, és mennyi fölösleges időt kell elpazarolnunk a társadalmi elvárások miatt. Hirtelen mennyi minden lett másodlagos szempont, és mennyire felértékelődött az otthon, a család.
Beláttam, hogy bizonyos dolgokhoz még a család is kevés. Pár napot itt lakott velünk sógorom és a párja, és hirtelen volt időnk kirándulni, tábortüzet rakni.Megtehetnénk máskor is, mert igényünk van rá, de hiányzik az a két, négy kéz, hiányzik az a biztonság, hogy nyugodtan itt lehet hagyni a gyerekeket, mert nincsenek magukra. A múlt században, amikor én is születtem, természetes volt, hogy a család nem csak abból a maroknyi emberből áll, hanem voltak mások is.
Keresztapáméknál ott élt Katyi és Lenke néni, a két vénkisasszony, akik sütöttek, főztek, a kertben dolgoztak, besegítettek a gyereknevelésbe, cserében meg volt a biztonságuk, a védelmük a család részéről. Szerették őket, boldogan éltek. Volt saját házuk is, de a nagy családi házban is saját szobával rendelkeztek. Sőt Dici mama meg Gyuszi bácsi, a nagyszülők is ott laktak, Gyuszi bácsinak még asztalosműhelye is volt. Régen mások voltak a szokások, biztos abból is sok feszültség, bosszúság adódott, mert időnként kell a magány, de összességében, amikor ott van még egy-két ember, aki a család szerves része, könnyebb és teljesebb az élet.

Gidófalvi Lehel