Koldusbot

Már a hangjáról is megismerem, pedig most épp valahol a hátam mögött szállt fel: a város egyik legtöbbször akciózó koldusáról van szó, a hazug típusból. Ezúttal épp panaszkodik valakinek, nagy hangon. Szóval hátra sem kell néznem – de azért később, leszálláskor odanézek, és persze, ő az. Nemsokára kezdi a villamoskocsi bejárását.

Sokszor mozgássérültnek tetteti magát, de nem az, máskor arra hivatkozik, hogy beteg gyerekei várnak sürgős műtétre, de ezt már vagy tizenöt éve mondja, illetve vannak más fikciós műsorszámai is. Szóval most épp méltatlankodik valakinek, jó hangosan: „Vegyenek belőle koporsót. Ott vannak a rohadt helyi rendőrök. Azok mindig elveszik az összes pénzt, ha elkapnak. Hogy költsék koporsóra! Pedig nincs joguk elvenni.” (Hm, ez viszont szerintem is nehéz ügy, simán elvenni biztosan nincs joguk, akkor sem, ha hazudozással, színjátékkal, valamint tiltott kéregetéssel szerezte – legalábbis gondolom, hogy tiltott már ez utóbbi nálunk is, nemtom.) „Koszorút és koporsót vegyenek belőle. Itt, Váradon elveszik az összes pénzt, ha elkapnak. Máshol nem. Temesváron is csak büntetést adnak, de a pénzt nem veszik el. Tudom jól, éltem ott. Margittán sem volt ilyesmi, odavalósi vagyok.”

Khm. És az akaratlan önleleplezés mellett mennyi más is van még ebben: információ, bepillantás nyújtása, problémafelvetés.

Na, de le kell szállnom: szóval odapillantok, lássam, milyen jelmezben van ezúttal, és nem kell csalódnom – most egy egész szentképet akasztott a nyakába, de tényleg, vastag fakerettel, üveggel együtt, és egy spárgán lóg le a hasára. És ma épp nem mozgássérült.

Valahogy ennek az egésznek a révén megint a ’90-es években vagyunk. Szerte a városban vannak ilyen időbuborékok, mindenféle tematikájúak, amelyekbe véletlenül és észrevétlenül beléphet az ember, és máris évtizedekkel korábban van. Pontosabban szerte az országban.

Írta: Szeghalmi Örs

Vicces koldulós sztori