KA-KA

Ártatlan bárányként, szemlesütve ülök kedvenc kávézómban ama eltökélt szándékomban, hogy elfogyasztom a napi menüt, aztán illa, berek, nádak, erek, már itt sem vagyok. Ám egy óvatlan pillanatban megüti a fülemet a szó egy középkorú hölgy szájából: „kovi”. Meg az, hogy „kovi” előtt, „kovi” után. És már alig tudom türtőztetni magam, úgy dúl-fúl bennem a méreg, hogy törni-zúzni tudnék. Brr! Annak idején, a Hold utcai piacon már az „ubitól” meg a „paritól” a hideg futkározott a hátamon!

Régen volt, tán igaz sem volt, de azóta biztos, hogy eltelt pár évtized. És azóta annyi minden összetöpörödött! Azóta szép számmal vannak, akik ha fúj, ha fagy, netán cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is kicsinyítenek, mert… Mert nincs már időnk arra, hogy a szavakat teljes valójukban kimondjuk? Mert, ami kicsi, aranyos és nem bánt?

Vajon az aranyszínű köpenyt viselő hölgy, akin azért, hiába a vastag smink, az elmúlt évtizedek hagytak némi nyomot, és szemlátomást látott már szebb napokat, miért becézgeti a járványt? Netán így tartja inkább legyőzhetőnek? Ahogy elnézem, otthon szőrmók cicát vagy hónaljkutyát cirógathat, ha meghitt társaságra vágyik, és bizonyára telis tele van mindenféle érzelemmel, de, kérdezem én, hogy lehet egy járványt becézgetni, amely emberéleteket olt ki? Mi lesz ebből? Így lesz majd az emberből „embi” az életből meg „éli”? Aztán jöhet a „hali”, mi meg csak mosolygunk közben? Huncutul, persze, és összekacsintva?