Fehér József Humoros biciklizés
Ki mit kíván, azt kapja! (egy nyári történet)

Sétáltunk Nórival ma délelőtt a központ felé, ahogy szoktuk, kéz a kézben. Csöndes volt a város legtöbben hűsölést kerestek árnyas helyeken, vagy vízparton. Amint a Ferdinánd téri hídfőhöz értünk, mentünk volna át a túloldalra.

Itt nincs már fényjelző, gyalogosoké az elsőbbség a gyalogátjárón, és a gépkocsivezetők is óvatosabbak. A színház felől nem jött semmi, a templom felől sem, és leléptünk, de hónaljból előbukkant egy kerékpározó hölgy.

Mi azonnal megálltunk, fékezve, mint két kis betojt óvódás és hagytuk elmenni, ha már későn vettük észre. Abban a pillanatban, ahogy a kerékpározó hölgy elhaladt előttünk köszönésképpen ennyit hallottunk lágy magyarsággal:

– Vakuljatok meg!

Nem mertünk tovább indulni, félve attól, hogy ez rögtön fogó átok a kerékpárostól, aki ebben a pillanatban átalakult a mi szemünkben büdös izzadt másfélszáz kilós disznófarmbeli, vizelet szagú, rohadt kis lopott biciklin városközpontban pofátlanul tekerő barlangba vájt viskóban földön alvó, hétkölykű kocává.

Mert téved az ember, még ha lábon közlekedik is. És tudnivaló írott és íratlan szabály, hogy gyalogost a jármű el kell, hogy engedjen. És nem csak azért is átmenni a gyalogos előtt és főleg nem ilyen ordináré módon átkozódni „dikk-anyám” stílusban alig száz méterre a színháztól. Kik élnek itt manapság?!

Mi nem válaszoltunk vissza lopott kerékpáron előttünk átosonó bestiának, hanem csöndben kedves kis szelíd felségemmel, csak arra gondolhattunk illedelmesen, ahogy egy köszönést illik viszonozni minden iskolába járt felnőttnek, hogy: „Viszont kívánjuk!”

Írta: Fehér József

Humoros biciklizés

Fehér József
Fehér József