Időmérés humorIdőmérés humor
Az idő vasfoga átrepült a kerítésen!

Mindig is utáltam a határidőket! Pályám kezdetén, illetve boldogult stréber főiskolás előéletemben próbáltam elébe menni a dolgoknak, és az elsők között kész lenni a rám bízott feladatokkal.
Később rájöttem, hogy a határidő közeledtével egyre több felől érkezik a segítség, és minél később készülök el, annál inkább közelít a munkám az elvárthoz. Akkor meg minek vesződnék az elején, hogy egy agyonjavított vacakot kapjak vissza, abból kifolyólag, hogy lemaradtam a közben beérkező 60%-nyi információ-felhőről.

Aztán odáig szemtelenedtem, hogy megnéztem, milyen erős is az a határmezsgye, amivel az időt szakasszá regulázták. Egy nap? Két nap? Egy hét? Az egy-két nap kilengés még belefért, de az egy hét már ajtónyitással fenyegetett. – Érdekes módon a határidők, és íratlan szabályok vadhálóján, mindig van egy riglis kapu, amelyet a főnök, vagy megbízó kezel, és ha nagyon kilengene az idő-kerítés, akkor a “fel is út-le is út” kapuval támasztják ki, hogy meg ne roggyanjon.

Szánakozva beismerem, gyűlölöm az esztelenül felhúzott határidő sátrakat.
Egy hét, egy hónap, fél év …
És mégis, amilyen peremlakó vagyok civilizáció terén, éppen a legutálatosabb badarságot alkalmazom önmagamra, lévén, hogy saját urammá tettem becses személyemet.

Határidőt adok magamnak!
Ha eddig, meg eddig sikerül eredményt elérnem, akkor jó, akkor tovább folytatom, de ha nem, akkor visszahőkölök, hátraarcot fújok, és beletörődöm az utolsó, stabilan működő rendszerben betöltött szerepembe, amit már annyira untam, és túlhaladtam, hogy – stabilitásra vágyó BAK jegyűként-, felvállaltam a teljes bizonytalanban valő tapogatózást is.

Pedig az idő végtelen! Eleink kiválasztottak valami támpontot, hogy tudjanak viszonyítani valamihez. Volt medve-lakoma év, hold év, hatos számrendszerű év, aztán ennek metrikus, vagyis hattal és tízzel is osztható változatát találták a legpontosabbnak, persze ide-oda hozzáadtak egyet, vagy éppen elvettek, hogy valahogyan a maradékok is elvarródjanak. És így már nemcsak hömpölyög az idő, hanem kerítéstől-kerítésig tart. Hétfőtől-péntekig, ott egy picit felgyorsul, vagy megszűnik, de az unatkozóknak, illetve otthon szenvedőknek lehet percenként potyogó, soha el nem múló kínszenvedéssé változik. Van másik határ is: szabadságtól-szabadságig; utazástól-utazásig; téltől-nyárig; ínségtől-jólétig; háborútól-békéig.

Ahogy van kőkerítés; a budi anyagával megegyező deszkapalánk; tyúkrabic; sövény; apácarács; betonpanelekből; fél évszázadokra utat elcsúfító monstrum, úgy van általunk szabott határa az időnek is. Illetve, gondoljuk, hogy az a beszuszakolt kiterjedés, súly, alak, szín- és szagtalan, örök semmi, ott leledzik… ha mégsem, akkor beismerjük: ELREPÜLT.
Persze, ha túl sokat időzne egy helyben, akkor már enni is tud, mégpedig vasfogakkal, mígnem kap egy sallert valamelyik, kikezdhetetlen időzónán inneni, Óperenciás-tengeren túli határon, és párat bucskázva, kecskebukát hányva elrepül felettünk az idő vasfoga, és beskatulyázza magát, egy majdani fogtündérre várva, hogy digitálisan leporolják, és aktuálissá tegyék: mint az általam éppen hallgatott Aureliano Pertile áriát 1927-ből.
Azt hiszem át kell értékeljem eddigi felfogásomat, és a dolgokra annyi időt kell szánjak, amennyi szükséges, se többet, se kevesebbet. Legyen kész, legyen elvégzett, átadható, és nem utolsó sorban elfogadható.

Gidófalvi Lehel

Időmérés humor