„POSTA VAN?” (a hatvanas évek)

Amikor bekapcsolom a számítógépet, hogy megnézzem a beérkezett leveleket, még mindig elcsodálkozom azon, ha egyszerre akár több országból, Németországból, Kanadából, Olaszországból, Ausztriából vagy az Egyesült Államokból kaptam üzenetet, s ha kedvem szottyan, pillanatokon belül válaszolhatok rájuk, a címzettek pedig egy-két perc múltán olvashatják majd soraimat.

Korántsem volt ez így régen, amikor hírből sem ismertem a számítógépet, s a hagyományos levelezés mindent egybevéve sok bosszúságot okozott az életemben. Kénytelen-kelletlen vettem tudomásul például azt, hogy az úgynevezett hatóságok bármelyik levelembe beleolvashatnak, tehát a kellő körültekintéssel kell fogalmaznom, ha biztos akarok lenni abban, hogy a levél eljut a címzetthez, vagy ha nem akarok újabb fekete pontot szerezni a belügyi szerveknél. Tulajdonképpen nem is esett nehezemre, sőt még élveztem is, hogy egy-egy bizalmas közlés miféle nyelvi mutatványokra késztet, meg kell tanulnom álruhába bújtatni bizonyos szavakat és gondolatokat, hogy tehát alaposan végig kell gondolnom mindazt, amit írok. Ha úgy veszem, még hálával is tartozom az akkori ügybuzgó belügyi szerveknek, ha ők nincsenek, talán soha nem sajátítom el a nyelvi csűrés-csavarás tudományát, és csak úgy írom, ami az eszembe jut – ahogy esik, úgy puffan. Igen, minden rosszban van valami jó. A cenzúrának sokat köszönhet is az irodalom és a kommunikáció általában, például a nyelvi eszköztár szívderítő gazdagodását vagy a metaforák világának kivirágzását. A cenzúra szúrós tekintetű, szigorú és kérlelhetetlen tanítómester, nádpálcájával rögtön lecsap, mihelyt rajtakap azon, hogy hibáztál. Ha meg akarod úszni az égető fájdalommal járó körmöst, nem írhatsz hűbelebalázs módjára.

De ne kalandozzunk nagyon messzire, akarom mondani, intellektuális magaslatokba. A hagyományos levelezés technikailag is sok bíbelődéssel járt. Boríték- és bélyegvásárlás, a boríték megcímzése, a bélyeg vagy bélyegek felragasztása, magának a levélnek a megírása, a legközelebbi postaláda felkutatása és a levél bedobása, sürgős küldemény esetén egy postahivatal felkeresése. Csupa-csupa idő- és energiaigényes tevékenység. Annak idején kétszer is meggondoltad, hogy egyáltalán érdemes-e mindezen műveletekre vállalkozni. (Juszt sem teszem hozzá: bezzeg ma…)

És bennem mégsem a sok vesződséget idézi fel a hagyományos levelezés emléke, hanem egészen másféle hajdani bosszúságokat, amelyeket, naná, hogy Apám okozott. Tudom, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, mégis be kell vallanom, hogy Apám rengeteg nehéz vagy inkább kínos percet szerzett nekem, amin dühöngtem vagy pironkodtam is eleget, ám amit a leveleivel, illetve a levelein keresztül velem művelt, az mindenen túltett. Ma már, persze, csak mosolygok, néha még a térdemet is csapkodom jókedvemben, ha eszembe jut a kálváriám. Akkoriban azonban egészen másféle érzelmek és indulatok kavarogtak és fortyogtak bennem.

A tisztánlátás kedvéért hadd szögezzek le valamit: a két entitás, Apám és a posta úgy összetartozik a múlt kelléktárában, ahogy Stan és Pan vagy Kohn és Grün nem létezhet és nem értelmezhető egymás nélkül.

Nézzük a tényeket. Apám a hatvanas évek derekától a Medimpex gyógyszer-külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, és idővel a tudományos osztály vezetője lett. Ebbéli minőségében beutazta a világot, számtalan szakmai kapcsolatra, ismerősre és barátra tett szert különböző országokban, amiben közrejátszott az is, hogy hét nyelven beszélt, nem akármilyen fokon. Mai fejjel már tudom, hogy a nyelvtudás mekkora kincs volt a Vasfüggönyön túli világtól óvott kádári Magyarországon, ahol kevesen rendelkeztek idegen nyelvi ismeretekkel, és még kevesebben gyakorolhatták „élőben” nyelvi jártasságaikat. Apámnak mindez megadatott. A személyes érintkezéseken túl kiterjedt levelezést folytatott a fél világgal. Emlékszem, nekünk két leveles ládánk volt a házban, az egyik ugyanolyan, mint a többi lakóé, a másikat, egy rikítóan piros, túlméretezett ládát Anyám szereltette fel, hogy elférjenek Apu levelei. A két láda szinte mindennap dugig megtelt, érkeztek küldemények a szélrózsa minden irányából. És Apám, akinek soha nem a mértéktartás volt a legnagyobb erénye, majd megőrült a kíváncsiságtól, hogy vajon mit tartalmaznak az ilyen vagy olyan méretű borítékok. Márpedig amire az ember őrülten kíváncsi, annak a végére akar járni, lehetőleg, persze, minél előbb, és mindegy, milyen áron.

Itt kerültem a képbe én. Gyerekként ugyanis sokat tartózkodtam otthon, s olyankor, mert a postás általában délelőtt jött, rám hárult a postaládák kiürítésének nemes feladata. Nap mint nap leballagtam a ládákhoz, néha többször is, mert a postás késett, felnyaláboltam a levélköteget, felvittem a második emeleti lakásba, és lelkem mélyén készültem a közelgő megpróbáltatásokra. Ami ezután történt, az rémregénybe illik, és kétféle változatban valósult meg.

Az egyik verzióban Apám nagyon elfoglalt volt a Hivatalban, nem ért rá haza telefonálni, és ezért koraestig emberpróbáló kétségek közt vergődve alighanem a kínok kínját élte át, hogy vajon mit üzenhetett Neki a nagyvilág. A Vörösmarty téren dolgozott, s ha nem taxival (!) jött haza a gyalog néhány percnyire lévő Magyar utcába, jellegzetesen kacsázó járásával, fejét oldalra billentve, zsebre tett kézzel és időnként nagyokat fújtatva közeledett az otthon felé. Lakásunk ablaka a Reáltanoda utcára nézett, és ha kitekintettem, Apám összetéveszthetetlen alakját már akkor megismertem, amikor az Eötvös József Gimnázium mellett araszolt el. Tett még néhány métert, s rázendített: „Szentmiklóóósi! Szentmiklóóósi!” Máig rejtély, hogy miért a vezetéknevünket óbégatta, miért nem a keresztnevemen szólított, én mindenesetre egy pillanatra megkövültem, és a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Egy ideig próbáltam úgy tenni, mintha nem is hallottam volna semmit, ám az óbégatás egyre erősödött, hiszen Apám egyre közelebb került. Nem bírtam tovább, kitártam az ablakot. Apám felnézett, rám nevetett, integetett, majd feltette a kérdést, amitől minden egyes alkalommal vér tolult a fejembe, és toporzékolni lett volna kedvem: „Posta van?” Én először csak hadonásztam, kézzel-lábbal tiltakoztam a csendháborítás ellen, de nem használt. Sorsomat nem kerülhettem el, bármennyire restelltem, nekem is ki kellett eresztenem a hangom: „Gyere fel, mindjárt megtudod!” Apám erre elégedetten elnevette magát, de úgy, hogy a járókelők ijedtükben félrenéztek, fújtatva belépett a kapun, és egy-két perc múltán éles csengőszó erősített meg abban a felismerésemben, hogy bizonyos dolgok öröktől fogva léteznek és örökké létezni fognak a Földön.

A másik verzió sem volt különb, és aki elolvassa, az talán megérti, hogy miért mentegőzöm gyakran a felületes külső szemlélő által gondtalannak vélt, ám időnként egyenesen gyötrelmesként megélt gyerekkorommal.

Azokon a napokon, amikor Apám kevésbé volt elfoglalt a Hivatalban, és én balga otthon ütöttem el az időt, a telefon vette át a főszerepet. Alighogy a faliórák elütötték a tízet a világ legkülönbözőbb pontjain, negyedóránként csörgött a készülék, és nem fogod kitalálni, kedves Olvasó, de mindig Apám barátságosnak tűnő, valójában azonban vérforraló hangja szólalt meg a vonal túlsó végén: „Posta van?” Volt délelőtt, amikor négyszer is leszaladtam a lépcsőn az átkozott postaládákhoz, mire a postás volt szíves tiszteletét tenni Apám napi dózisával. És ezzel még korántsem volt vége, mert Apám nem érte be azzal, hogy posta VAN, hanem minden egyes borítékot fel kellett bontanom, hogy a magamra erőltetett nyugodt hangon részletesen beszámoljak a tartalmukról. (Mai angol és német „nyelvtudásom” csírái innen datálódnak.)

Az egyik ilyen alkalommal már a nyolcadik levél ismertetésénél tartottam, amikor feltűnt, hogy milyen csönd van a vonalban. Csak nem? Ez nem lehet igaz! Apám a mondandóm kellős-közepén fogta magát és letette a telefont! Alighanem valami még fontosabb dolga akadt…

Vicces postai humor