A fölösleges poharak
Egy irodában járva megszomjaztam. A büfét nem találtam, ezért is örültem, amikor megláttam egy nagy, kék víz automatát. Mint szaharai vándor megpillantva a sivatag oázisát, úgy indultam meg felé, gyors léptekkel, közben félreseperve mindenkit, aki az utamba került. Utólag is elnézést kérek a hatalmas paksamétát cipelő titkárnőtől, a dobozokat behurcoló biciklis futártól és a fénymásolót kezelő gyakornoktól, akiket eközben félrelöktem.
Mintha a homokból ástam volna ki a kulacsomat, úgy kezdtem el kaparászni a kék vizes demizson oldalára biggyesztett poháradagolót. Először nem jött ki egy sem, majd egyszerre ötöt is volt szerencsém kihúzni.
A szélüknél megfogva választottam szét őket, majd hirtelen ott álltam a kezemben, négy fölösleges ivó-eszközzel. Gondoltam, hogy teszek valamit a közösségért, és a fölösleget visszacsúsztattam az adagoló tetejébe, majd mohón szürcsölni kezdtem a jéghideg folyadékot.
Ekkor ugrott be, hogy az ujjaimmal (kezet sajnos nem volt alkalmam mosni előtte), volt alkalmam végigfogdosni mind az öt pohár szélét. Picit rosszul éreztem magam ettől, de rögtön jött a második gondolat is. Ha ezeket a poharakat ennyire nehéz kiszedni, ki tudja, előtte már hányan tették vissza a többit.
Szóval lehet, hogy olcsó húsnak híg a leve, de az ingyen víznek, néha herpeszes az íze.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Vicces szomjúság humor
