Plázagigolo

Plázagigolo, szórakoztató történet ismerkedésről

Írta, Urszinyi Fehér Csaba

Melyikünk ne kapott volna már ki otthon, ha rajta felejtette szemét egy útjába kerülő formás lányon. Nem kellett még engesztelni azért, mert elszóltuk magunkat otthon, hogy csinos a kolléganőnk. Akad nő, akit nem zavar, ha feltűnően bámulják. Tény, ami tény, hogy a párválasztás egy ösztön, amit nem lehet kikapcsolni. Mint ahogyan a díszes-színes hímmadarak párzási énekét sem hagyják figyelmen kívül a csinos tojók, ha arra járnak.

Csakhogy mi civilizáltak vagyunk, társadalmakban élünk, és ha kiválasztunk valakit, elkötelezzük magunkat mellette. Ha manapság már sajnos nem is a nagyharangig, de egy jó hosszú ideig.

Bármennyire is szeretnénk (vagy legalábbis a párunk), a vonzó megjelenésű hölgyek szkennelését sajnos nem tudjuk kikapcsolni bennünk. Mivel viszont civilizáltak vagyunk, legtöbben ezt diszkréten csináljuk, ügyelve arra, hogy sem párunk, sem figyelmünk tárgya ne vegyen észre belőle semmit. Csak úgy teszünk, mintha arra néznénk egy másodpercre, és ha nem bukunk le, talán még egy utolsó pillantást teszünk a „Bella donna” felé.

Persze a fordított eset sem való ellenünkre, amikor egy csinos hölgy figyelmével méltat minket. Ez sajnos viszonylag ritkábban fordul elő velünk, mint mi tesszük. (Kivétel, ha az olvasó egy jóképű Adonisz. Ez esetben minden elismerésem.) Ha mégis megtörténik, kellemesen legyezgeti a hiúságunkat.

Persze, elhisszük hölgyeim, hogy maguk csak véletlenül tekintettek a mi irányunkba. Viszont mivel mi egész életünkben ezt csináljuk, felismerjük az úgynevezett megnézős-szkennelős pillantást.

Már egy ideje elmúltam negyven, így az ilyesmi ritkábban fordul elő, mint pár évtizeddel ezelőtt. De egy divatos ing segítségével talán időnként ki tudok még csikarni egy másodpercnyi figyelmet.

Nemrég egy plázában akadt dolgom. Átlagos kedd délelőtt bolyongtam, rajtam a kedvenc fekete felsőmmel. Már a parkolóban megkaptam az első pillantást. Csinos, harmincas nő rám tekintet, végigmérte az arcomat, majd továbbment. Én természetesen kihúzva magamat a büszkeségtől, peckesen elindultam a főbejárat felé. Nem hittem a szemeimnek, pontosabban a hölgyekének, amikor ugyanez még egy párszor megismétlődött az üzletsoron is. Kezdtem sajnálni, hogy eddig nem hordtam gyakrabban azt a bizonyos ruhadarabot, de elégedetten nyugtáztam, hogy még úgymond piacképes vagyok a megjelenésemmel. Utam ezután a férfimosdóba vezetett, és a piszoár előtt jókedvűen fütyörészve végeztem a dolgomat.

A mosoly csak akkor fagyott az arcomra, amikor utána kezet mostam. (Előtte is fontos, tudom. De így megírva jobb lesz a csattanó). Szemben álltam önmagammal. Az a bizonyos fekete felső valóban jó választás volt. Csak nem illett mellé a hatalmas joghurtpötty az orrom nyergén, pont a periférikus látásom határán, hogy ne észlelhessem. Nem csoda, hogy a hölgyek mélyen a szemembe néztek, mivel a tekintetükért kiáltott. Ugyanúgy, mint a vízvezeték-szerelőnk farpofahasadéka, amikor behajolva mosdónk alá elővillan a lecsúszott nadrág mögül.

Kiszavazott tehetségkutató-show jelöltjének megszégyenülésével kullogtam ki az üzletházból. A női mosdó előtt belefutottam a harmincasba, akit a parkolóban láttam. Mikor észrevette, hogy eltűnt a fehér pötty, elmosolyodott, látván zavaromat.

Nem sokkal korábban, egy járdaszéli padon a következő történt. Mivel megéheztem, elfogyasztottam a szemben lévő közértben vásárolt joghurtot, egy zsemlével. Baktériumfóbiás vagyok, ezért a pékárut zacskón keresztül tartottam, a tejterméket pedig, pohárként használva a műanyag dobozt, kiittam belőle. Így keletkezett a fehér pötty, az orrom nyergén.

Okoskodó telefon, Urszinyi Fehér Csaba

A cikk szerzője
A cikk szerzője, Urszinyi Fehér Csaba