Csula bárók
Már megint köptek egyet. Csak úgy a semmiből, egy városi séta közben, a férfi úgy érezte, hogy meg kell jelölnie nyálcseppével a járdát. Talán arra gondolt, hogy ezzel is nyomot hagy a város látképén. Vagy cipőtalpra felragadva kevéske génállományát valaki hazaviszi, és örökre ott marad majd egy lábtörlőn, vagy nappali szőnyegébe száradva.
Mi lehet ez a késztetés, ez a vágy, hogy faarccal, a megszokott utcánkon battyogva nyálunkat szórjuk szét a nagyvilágba? Lehet, hogy én nem tetszem neki, vagy az épület, és így fejezi ki a nemtetszését? Vagy olyan sokáig érlelte magában a megfogalmazandó szavakat, hogy azok egy idő után hangból folyadékká váltak? Az is lehet, hogy egy olyan újfajta, felszabadító érzés kerít hatalmába, hogy ezzel fel is dobja a napját?
Kipróbálom, mondtam magamnak. Akár egy jó sommelier a bort, megforgattam a számban a nyálat, és amikor összegyűlt a megfelelő mennyiség, megküldtem vele poros járdát. Talán a lendület nem volt elegendő, vagy túl kevés anyag gyűlt össze, de ahelyett, hogy szép sugárban repült volna a nyál, kis szögben egyik fele a felsőmön, másik fele a cipőmön landolt. Na jó, egy kevéske elérte a lábbelim melletti aszfaltot is.
Ezt szerintem gyakorolnom kell még. Viszont minek?
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Köpni való humor