Az előítéletek működéséről

Odafelé még tudom, hogy a 14-es busz ideiglenesen nem ezen az utcán közlekedik, hanem a vele párhuzamos úton – visszafelé azonban ezt már elfelejtem, rutinból beállok a megállóba, és várom, mindhiába. Másokkal együtt. Aztán ott megy el egy hajléktalan, mocskosan, csupasz felsőtesttel, ráadásul beszédhibás, de odaszól, és többször is megismétli, hogy ne várjunk, erre nem jár a busz most, olvassuk el a feliratot a hátunk mögött, át kell menni a másik utcába.

Amikor harmadjára ismétli, valami furcsa hangon és tagolással, akkor kapok csak észbe, hogy nem valami mentális zavar van itt, sőt, jóindulat. Úgyhogy köszi, itt egy fistbump.

A többiek még most sem hisznek neki, egy lány úgy néz rá hogy nyilván szindrómás, egy néni pedig direkt el is fordul tőle. Azt gondolják, hülye. Holott például én vagyok a hülye: két buszt is végignéztem, ahogy elmegy a környéken, de valamiért nem jön ide, és mindaddig vártam, amíg ez a srác ide nem szólt. Ha nem szól, még mindig várnék.

Mi elindulunk a párhuzamos utcába – ám az öreg néni még mindig ott ül: az ideiglenesen nem működő megállóban várja az ideiglenesen arra nem közlekedő járatot. Hiába mondtam végül, hogy igaza van a tagnak.

Egy ilyen alaknak nem lehet igaza, na.