Édes humor
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Pár éve történt, amikor még a tengereket járva, óceánjárókon dolgoztam. Egy kis csapatot vezettem, akik az úszó szálloda szobaszervizét vitték.
Akkoriban a cégnek szokása volt a kiemelt vendégeiknek egy-egy doboz prémium, kézzel készített, alkoholos csokoládéval kedveskedni. Alig volt pár darab, de úgy 10.000 forintnak megfelelő összegű, borsos áron számolták fel.
Mondanom sem kell, úgy bántunk vele, mint a hímes tojással, hisz ha eltűnt volna egy, akkor azt a brigádnak kellet volna kifizetni. A készletet egy lakattal lezárt kis szekrénykében tartottuk, melyhez csak nekem volt kulcsom. Erre szerencsére sohasem került sor, viszont egy nap rájöttem, hogy valahogy, egy doboznyi többletünk keletkezett.
Mivel motiválni akartam a csapatot, azt mondtam nekik, hogy az út végén majd felbontjuk együtt, és megesszük. Mindenki kap egy kis kóstolót belőle. Tudtam, hogy hozzám hasonlóan, az ő fantáziájukat is nagyon izgatta, hogy milyen ízű lehet egy tízezer forintos csokoládé.
Az irodám falai üvegesek voltak, ezért felraktam az asztalomra, hogy mindenki jól lássa az út végi jutalmat. Meg is volt a hatása, mivel egy idő után már nem is arról beszéltek a kollégáim, hogy mi lesz, ha kikötünk, hanem megpróbáltuk elképzelni a kézzel gyártott csoda ízét.
Eljött hát a nagy nap, és összehívtam a lelkes dolgozókat egy kis gyűlésre. Ahogy dukált, felbontottam egy üveg olcsó pezsgőt, mellyel az elégedetlen ügyfelek szemét szúrtam ki, ha már nem ment a szép szó.
Mindenki körbeállta a tálalópultot, melyre kiraktam az aranyszínű csokis dobozt. Az alján átlátszó ragasztószalag tartotta össze, pont amilyet az irodában használtam. Ezt morbid módon egy hatalmas konyhakéssel vágtam el. Ismét lehelyeztem az asztalra, és a hatásszünet kedvéért megálltam egy picit.
A brigád tagjai izgatottan várták, mikor emelem le a díszes csomagolás tetejét, én pedig lassan, mint egy kikötői sztriptíz táncos a harisnyáját, lehúztam a fedelét. Közben a szobapincérek arcát néztem, melyen öröm helyett csalódás jelent meg.
Lepillantottam, és akkor láttam, hogy a kézzel készült, tízezer forintos csokiknak hűlt helye volt. Valaki kieszegette őket belőle és súlyuknak megfelelő, aszalt fügékkel pótolta a hiányt.
Egy pillanatig én is csalódottságot éreztem, de nem hagyhattam, hogy ez elrontsa a munkatársaim kedvét, akik egy hónapig erre vártak. Elővettem a kulcsomat, és kinyitottam a szekrényke lakatját, mely mögött az értékes csemegét tartottuk.
Kivettem egy dobozzal a lajstromba vett készletből, (melyet persze nekem kellett kifizetni), és egy határozott mozdulattal letéptem a fedelét.
Lehet, hogy aznap elköltöttem tízezer forintot egy doboz csokoládéért, de egy maréknyi ember öröme és megbecsülése elfogadható ár volt érte.
Mai napig nem tudom, hogy ki csente el az édességet, de nem sokkal ezután, valaki egy szárazföldön vásárolt zacskónyi csokit hagyott az asztalomon. Ezt a falánk tolvaj lelkiismeret furdalásának tudtam be.
Természetesen azt is együtt ettük meg a brigád többi tagjával, és azután már soha senki nem lopott el semmit.
