A „BAJTÁRS” -

A „BAJTÁRS”

Bizony mondom néktek, kedves feleim, volt idő régen, a rendszerváltás előtt, amikor egy kocsma ezt a nevet viselte, ráadásul, amit ma már tényleg nehéz elképzelni, a Belváros kellős közepén, a Veres Pálné utcában, nem messze a Felszabadulás, mai nevén Ferenciek terétől. Micsoda név egy kocsmának, ahová csakugyan bajba jutott, bajban füstölgő vagy szomorkodó emberek jártak: „prolik”, rakodómunkások, szenes-legények, a testi erőn kívül mással nem rendelkező és büszkélkedő szerencsétlen flótások és egyéb társaik, „a nép egyszerű fiai”, ráadásul a pórul járt, a rendszerrel semmiféle cinkosságot nem vállaló, helyüket nem lelő és efölött búslakodó, „lecsúszott” értelmiségiekkel testvéri egyetértésben! A Bajtársban tényleg megvalósult a Kádár-rendszer meghirdettetett programja: az uralkodó osztálynak kikiáltott munkásosztály szövetségre lépett a haladó értelmiséggel, és a parasztság csak azért nem vett részt az össznépi összeborulásban, mert fizikailag távol volt. Ebben a kocsmában gyakran előfordult, hogy a munkásember egy értelmiségi vállán sírta el bánatát, és fordítva. Kell ennél nagyobb testvéri szövetség? Ebben a dohányfüstös, savanykás szagú alvilágban, legalábbis a kellő mennyiségű alkohol elfogyasztása után, ledőltek a társadalmi osztályokat elválasztó korlátok, s valóra vált az, aminél többre egészséges társadalom nem vágyhat – a szolidaritás. Jaj, régi szép idők, amikor az ilyesmi még megtörténhetett! Hol vagyunk már ettől?!

A Bajtársnak két fő színtere volt. Az utcáról jövet vagy a baloldali ajtón léptél be, s akkor a söntésben találtad magad, vagy a jobboldalin, s akkor asztalhoz ülhettél, és ehettél valamilyen készételt, amelyhez dúsan telerakott kenyereskosár járt, hogy ne maradj éhen. (Nekem mindmáig a „tunkolás” a főétel, amikor valahol ebédelek…)

A söntés a nap bármelyik szakában dugig megtelt olyan vendégekkel, akik „úgy szeretnek részeg lenni, mert akkor nekik nem fáj semmi”. Ide tért be napi rendszerességgel gimnáziumi osztály- és padtársam édesapja is, aki a közeli, „előkelő” étteremben pincérkedett, s műszakkezdés előtt két deci rumot elfogyasztott. A pénztárnál blokkot váltott, majd a csapostól két kézzel átvett egy-egy decit, és rutinos, bár kissé teátrális mozdulatokkal ledöntötte a torkán. Itt láttam egyszer egy rakodót a két kisfiával. Minden egyes korsó sör elfogyasztásakor a kölyköknek is kért üdítőitalt, s a gyerekek úsztak a boldogságban, mert a papa nem szerette megvonni magától a sörivás örömét. Hozzáteszem, mielőtt bárki jogosnak vélt erkölcsi felháborodásában rosszalló megjegyzést tenne, a behemót figura közben egyfolytában viccekkel szórakoztatta porontyait, akikből csak úgy dőlt a röhögés, s a három férfiú végül vidáman indult haza.

Én, a felnőttek világának nyomasztónak látott sivársága elől menekülve, gimnazistaként látogattam a vendéglátóipari egységet hasonszőrű cimboráimmal, de mi főként az éttermi részben foglaltunk helyet. Elsősorban persze az olcsóság vonzott bennünket, de nem szégyellem, hogy engem rövid idő múltán magával ragadott a hely varázsa, no meg az, hogy soha nem kértek tőlünk személyit. Annak idején egy magára kicsit is adó kocsmában voltak egyezményes jelek, és ha rendőrautó (URH!) fékezett a bejárat előtt, tudta mindenki, hogy mi a teendő…

Az „étteremben” értek furcsa élmények. Egyszer például hiába kerestünk üres helyet, az egyetlen szabad asztalon ott virított a kártya: „Reserviert”, ami, ugye, a mára már elfelejtett német nyelven annyit tesz: „Foglalt”. Furcsállottam is, hogy mit keres a Bajtárs egyik asztalán egy efféle kártya, hát, még amikor atlétatrikós, szutykos szenes-legények érkeztek, s leültek a nekik (németül!) foglalt asztalhoz.

Amíg élek, nem felejtem a higanymozgású, sokdioptriás szemüveget viselő Lajos bácsit, aki, felejthetetlen vigyorral az arcán, mindegyik alkalommal két viccet sütött el, amikor reklamálták tőle a félórája kért ebédet. Vagy azt válaszolta: „Hozom a brassóit!” (bármit rendelt is a vendég…), vagy azt: „Szólok a miniszternek!”

A rendszerváltás tájékán, előtte vagy utána, tudom is én már, bezárt a Bajtárs, s a helyen minden (?) igényt kielégítő, fényűző étterem nyílt. A vendéglőt vakítóan fehér inget viselő, nyakkendős, öltönyös urak és rikítóan jól öltözött és illatfelhőbe borult hölgyek kezdték el látogatni, akik jó előre telefonon foglaltak maguknak asztalt. Melósok, „prolik” véletlenül sem bukkantak fel, és nem csak azért, mert a szénnel való fűtés időközben kiment a divatból.

A magamfajta „értelmiségi” pedig, aki csak nagy-néha téved a Belvárosba, mert nincs az ínyére a sok csiricsáréság, amit ott lát, ha mégis arra akad dolga, inkább nagy ívben kerüli a Veres Pálné utcát.

Szentmiklósi Tamás

Élete

Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Érettségi után segédmunkás, konyhai kisegítő, könyvesbolti eladó, majd 1973-tól 1975-ig a Pénzügyi és Számviteli Főiskola külkereskedelmi szakának hallgatója volt. Egy évig angol szakos az ELTE Bölcsészettudományi Karán, aztán ugyanott a fordító és tolmácsképzőn szerzett végzettséget.

A Magyar Távirati Iroda külföldi sajtószolgálatánál helyezkedett el 1979-ben, itt dolgozott 1989-ig, közben párhuzamosan különböző nyelviskolákban tanár, illetve az OFFI (Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda) munkatársa volt. 1989 és 1991 között a Veres Pálné Gimnáziumban, majd 1991-től a Novus Gimnáziumban angoltanár.

Műfordítóként angolból fordít szépirodalmi és társadalomtudományi műveket, az alól kivétel Willy Brandt németből átültetett kötete (Szervezett őrület). A Kossuth Kiadó felkérésére 1988-ban lefordította Zbigniew Brzezinskitől A kommunizmus nagy bukása c. könyvet, a munka azonban végül nem jelent meg. Magyar származású szerzők angolul írt műveit is fordítja, Kolnai Aurél, Mannheim Károly, Róheim Géza tanulmányait ültette át magyarra.

Saját műveiben Szentmiklósi a karcolat és a memoár műfajának vegyítésével, néhol szociológiai igényű korrajzokban ábrázolja az elmúlt évtizedek magyar viszonyait. Írásaiból klubokban és kocsmákban (mely utóbbiak köteteinek visszatérő helyszínei) tartanak felolvasói esteket.

2007-től közel két éven át irodalmi és művészeti estek szervezője volt a Toldi Moziban. A Napút Online folyóirat állandó szerzője.

Művei

Írásai

Porfelhő(Quóta Bt., 2008, ISBN 9789630643436)
Füstvirágok – Egy disszidens kocsmatöltelék töredelmes vallomásai(Quóta Bt., 2009, ISBN 9789630665216)
Korhatár nélkül(Quóta Bt., 2011, ISBN 9789638835413)
Üzenőfalatok(Ganésha Szolgáltató Bt., 2012, ISBN 9789638835420)
Ki nevet a végén?(Ganésha Szolgáltató Bt., 2013, ISBN 978-963-08-6269-1)
Jöttem, láttam… (aztán nem győztem csodálkozni)(Ganésha Szolgáltató Bt., 2014, ISBN 9789630885935)
A többit találd ki!(Ganésha Szolgáltató Bt., 2014, ISBN 9789631207705)
Tibikönyv, avagy Minden a lélek!(Hegyi Zoltán Imrével, Jakab Istvánnal és Kállay Kotász Zoltánnal közösen, Műpártolók Egyesülete, 2014, ISBN 9789631213799)
Felemás – Hány óra van?(Ganésha Bt., 2016, ISBN 9786158039208)
Felemás – Ököl és szó(Ganésha Bt., 2016, ISBN 9786158039208)
Vagy(Quóta Bt., 2016, ISBN 9789638835437)
Kiöltöm a nyelvem(Quóta Bt., 2017, ISBN 9789638835444)
Snóblizni muszáj(Quóta Bt., 2017, ISBN 9789638835451)
Apu(Quóta Bt., 2018, ISBN 9789638835468)
Egy krónikás dörmögései(Quóta Bt., 2019, ISBN 9789638835475)
Csoda minden áldott reggel(Quóta Bt., 2019, ISBN 9789638835482)

Műfordításai

Mitch Albom: Még egy nap(Könyvfakasztó Kiadó, 2006)
Randolph L. Braham: A népirtás politikája – A Holokauszt Magyarországon(Új Mandátum Könyvkiadó, 2003)
Willy Brandt: Szervezett őrület(Kossuth, 1987)
Arthur Conan Doyle: Az elveszett világ(Ciceró, 1996)
James Herriot : Minden élő az ég alatt(Aqua Kiadó, 1995)
A homoszexualitásról(vál., szerk. Tóth László, ford. Szentmiklósi Tamás, ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszék Hilscher Rezső Szopciálpolitikai Egyesület, T-Twins, 1994)
Michael Oakeshott: Politikai racionalizmus(Kállai Tiborral közösen, Új Mandátum Könyvkiadó, 2001)
Beatrix Potter: Nyúl Péter és barátai(Eri Könyvkiadó, 1997)
Dodie Smith: Száz meg egy kiskutya(Falukönyv-Ciceró Kiadó, 1995)
Nira Yuval-Davis: Nem és nemzet(Szabó Valériával közösen, Új Mandátum Könyvkiadó, 2005)