Kint a mezőn, Első rész
Kora reggel, amikor még a nap sem bújt elő, elindultak az aratómunkások a mezőre. Beérett a búza, le kellett vágni. Teli kosárban volt az elemózsia. Egy asszony csak azzal törődött, hogy amikor kiértek a mezőre mindezt biztonságba helyezze. Oda, ahol a hangyák nem jártak, és amíg eljött az uzsonna idő, a víz is hideg legyen.
Aratáshoz készültek, és a már nagyobbacska gyerekek is mentek velük. Szükség volt rájuk. Sok esetben mezítláb jártak, és a talpuk alatt érezték a harmatos fű hidegét.
De nem fáztak, mert hozzá voltak szokva a cipő nélkülözéséhez. Sokszor még az iskolába is úgy indultak el. Akik a tanyákon laktak, azok számára ez nagy távolság volt, mégis nap, mint nap megtették, gyalog.
Így voltak a búzafölddel is. Nem éreztek fáradtságot, hiszen még el sem kezdődött a munka. Az első kaszás beleállt a tábla szélbe, és elkezdte aratni a búzát, akkor a kislányok rázendítettek egy vidám arató nótára. Így jól indult a nap, és szépen egymás után haladtak a férfiak előre.
Az asszonyok szedték a markot, kis kapkodóval melyet fából készítettek ehhez a munkához. Kissé meg volt hajlítva, rövid nyéllel, mely egy kicsit csúcsosra volt faragva. Így könnyebben a lekaszált búza alá lehetett nyúlni. Ezután felemelték majd a hasukhoz fogták. Mindenki amennyit a kezében bírt tartani, úgy hogy ne gubancolódjon össze. Amikor az megtelt akkor a kislányok által elkészített kötél, melyre ráhelyezték a felszedett búzát, a kévekötő összecsomózta és egy helyre hordta keresztbe a kévéket.
Ha nem volt jó a kötél akkor a kislánynak újat kellett csinálni, de ilyen ritkán fordult elő. Egy kereszt 16 kévéből állt, mert így tudták megszámolni, hogy körülbelül mennyi búza termett. Egész addig dolgoztak, amíg a búzatábla harmadáig nem értek.
Folytatás holnap, 19 órakor
Írta: Dusi Bíró
Vidám történet az aratásról
