Szervizakna kiaknázás
Bár nem vagyok a fizika tanult professzora, azért sikerült nekem is létrehoznom a saját elméletemet, mégpedig a Tér, Idő és Pénz Kontinuumot. Elgondolásom szerint féregjáratok nem csupán a távoli űrben léteznek, hanem itt az orrunk előtt, a Földön is. Számtalan van belőlük, szinte minden sarkon, és ha esetleg beszippant valamelyik, tehetetlen fogolyként kiszolgáltatva sodródunk benne.
Levázolnám, hogyan is működik ez a jelenség. Az egyik ilyen hely az autószerviz. Önként lépünk be szélesre tárt bejáratán, és elhagyjuk biztonságos járművünket, mely odaszállított minket. Ilyenkor két választásunk van. Vagy otthagyva kocsinkat, elmegyünk onnan busszal, gyalog, vagy egy baráti/család szívességen stoppolva. Majd a nap/napok hátralévő részében percenként nézzük a telefonunkat, mint tini-lány az első randi után. Vagy ottmaradunk a váró egyik kiszuperált fotelben, mely hajdanán egy ismeretlen nappali dísze lehetett, és várunk.
Én általában ezt a variációt szoktam választani. Ilyenkor kezdődik utazásunk az új dimenzió felé. Hangtalan szellemként részesei leszünk a szervíz mindennapi életének. Időnként egy-egy dolgozó dob felénk egy barátságos mosolyt elhaladtával, vagy megkérdezi, hogy kérünk e kávét (ez az opció drágább műhelyekben szokott előfordulni egyébként).
Mi közben talán egy kicsit még különlegesnek is hisszük magunkat, mivel egy afféle mechanic-reality show-ként figyelhetjük testközelből a keményen dolgozó emberek drámáját. Értesülhetünk arról, hogy nem találják a Mazda kulcsát, vagy rossz olajat hoztak a Fordhoz. Nem is kinyomó-csapágy gondja volt a Suzukinak és hol van már megint ez a Karcsi.
Önkéntelenül is elkezdünk szimpátiát érezni az ott dolgozók iránt, bár a nevüket nem is tudjuk. Leszámítva a Kareszét, akit meg sose látunk. Ők is barátságosan pislognak ránk, kínosan ügyelve arra, hogy elkerüljenek mindenféle hosszabb szemkontaktust. Tudják jól, hogy ilyenkor kényelmetlen kérdéseket zúdítanék rájuk, melyek a „mikor, mennyi, mekkora, kiderült- e már..” szavakkal kezdődnének.
Ekkor jön a tér és az idő egybeolvadása. Zsibbadtan kezdenek tompulni az érzékeim, azt még tudom, hogy hol vagyok és hogy kerültem ide. De az már homályos, hogy mióta vagyok itt, és meddig maradok, vagy, hogy miként fogok tudni elmenni innen. Az, hogy nekem saját kocsim van, abban a pillanatban hihetetlen fikciónak tűnik, főleg miután lopva bepillantok a pár másodpercig nyitva maradt ajtón, és meglátom a családi kedvencet két méter magasban, darabjaira szedve. A szerelők viszont nem az én kocsimon dolgoznak, hanem egy másikon, amelyik jóval utánam gurult be.
Lepillantok az órámra kezdődik a kétségbeesés, mivel rájövök, hogy már három órája itt vagyok. Nem törődve az elkapott fejekkel, felpattanva elé állok az egyik fontosan közlekedő szakinak. Bár belül szétvet az ideg, igyekszem a legkedvesebb, legnyájasabb hangon megkérdezni, hogy áll a kocsim?
-Alkatrészre vár!- böki oda flegmán, mint akinek megvan a véleménye arról, hogy mennyire tájékozatlan vagyok a szerviz munkafolyamatait illetően. Ekkor feladva minden küzdelmet, tovább sodródok a féregjáratban, felszínes beszélgetést kezdeményezve sorstársaimmal, a többi klienssel, akik szintén autóikra várnak.
Megörülnek, hogy van aki osztozik gondjukban és ilyenkor vidám csevegés következik, ami nagyjából öt percig tart. Ennyi ideig vagyunk képesek mi, ismeretlenek beszélgetni egymással. Ezután már több információt nem szeretnénk megosztani magunkról, és az sem érdekel, amit a többiek mondanak.
Leszámítva persze néha egy két bőbeszédű sorstársat, a felbátorodva azon, hogy hallgatósága akadt, részletekbe belemenően kezdi megosztani velem/velünk élete minden apró baját, vagy büszkeségé. Ilyenkor átkozom a percet, amikor nem tudtam csendben maradni, és megértően pislogva hallgatom őt, amitől a percek folyása még jobban lelassul.
Talán öt óra telik el ilyenkor, vagy tizenöt, mint már írtam korábban, az effajta földi féreglyukakban az idő megszűnik létezni. Megmentő lovagként, fülig érő mosollyal érkezik a kolléga, kezében egy halom A4-es papírra nyomtatott számlát lobogtatva. Kész van a kocsi!
Börtönfilmek szabadulási jelenetéhez emlékeztet ilyenkor az, amin keresztülmegyek. Elbúcsúzom sorstáraimról, kiknek életéről már mindent tudok, és az új szervizperiódus kezdetének reményteli várakozásával, elindulok a szabadulás felé vezető kijárathoz.
Előtte viszont van még egy utam a kasszához. A kolléga részletekbe belemenően, egy szobrász büszkeségével ecseteli az elvégzett munkákat. Olyan kifejezésekkel dobálózva, melyek közül egyet sem értek, mint például: intercooler, ilyen meg olyan, meg amolyan szűrő, DPN és ehhez hasonlók.
Én pedig örülök, hogy semmi baja a családi kedvencnek és egy nagyot nyelve lepillantok a számlára. Nos, emlékeznek korábban, amikor a Tér, Idő és Pénz kontinuumról beszéltem? Einstein kidolgozta a relativitás elméletét, mely szerint minden nézőpont kérdése.
Tegyük fel, ha bemegyek egy cipőboltba, a negyven-ezres lábbeli drága. Ha egy hiper hentes pultjához tévedek, négyezerötért a bélszínt nem veszem meg. Michelin csillagos étterembe sem járok gyakran, mert horror áron mérnek egy főfogást.
Azonban ott, akkor, abban a szerviz-féregjáratban szemrebbenés nélkül fizetek ki nyolcvanötezer forintot egy listáért, melyből egyedül az „Összesen” szót értem.
De hát a kocsinak mennie kell…
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
vicces autószerviz elmélet
vicces autószerviz elmélet