Pofánktlanság
Tudom, hogy manapság trendi a Street food, vagy az annyira egészséges ételek, hogy szinte kirügyezik a tányérunkban, miközben esszük. Én viszont úgy vagyok vele, hogy néha igenis jólesik megesni egy nagy tányér zsíros, szafttól cuppogó akármit. Még akkor is, ha hizlal, egészségtelen és nem ettek ilyet az ősemberek.
Ha az ember ilyesmit kíván meg, csak el kell látogatnia az egyik sarki kifőzdébe, ahol a kockás terítőkön, enyhe olajszagban, overallos úriemberek társaságban lehet tunkolni a hatalmas szelet fehér kenyérrel.
Egy ilyen helyre tévedtem be pár napja, ahol a menüt felsoroltató falitábla fél perces vizslatása után már tudtam is, hogy mit szeretnék. A kis kihúzható lapocskákon, különböző kézírásokkal szerepelt a megannyi finomság, a marhapörkölttől, a rántott sajton át egészen a tányér méretű hússzeletekig. Azonnal megláttam őket, és bár előre éreztem a gyomorégés enyhe, émelyítő érzését, berendeltem a bablevest, fánkkal.
Elfogyott zúdította rám a hideg-zuhanyt a kis hölgy, csak a paszulyból volt már nekik. Fél szemmel a háta mögé sandítottam a tálalóasztalra, és ott árválkodott hívogatóan két hatalmas kerek fánk, becukrozva, mellé készített vanília öntettel. A pultos nő lépet balra, hogy eltakarja a kívánatos édességet, én pedig udvariasan úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Nagyot nyeltem, és kértem egy Tiramisut, bár tudtam jól, hogy a füstölt csülökkel nem lesz a legjobb párosítás.
Elfogadva vereségemet, pár perccel később, visszahúzódva egy sarokba kanalaztam be a bablevest. Ekkor jelent meg a pincérnő, kezében egy tányéron a két hatalmas fánkkal. Gyönyörűnek találtam, mármint a desszertet, és egy nagyot nyelve vártam, hogy valami hihetetlen csoda folytán mégis kapok a finomságból.
A kisasszony azonban tudomást sem véve rólam, leült háttal nekem, egy másik üres asztalhoz, és finoman, nőiesen, két pofára kezdte el zabálni a fánkokat. Értem, így már valóban elfogyott. Talán ezt hívják pofánktlanságnak.
Írta: Urszinyi Fehér Csaba
Vicces zabálás