„Hát a f*sz*m nem kéne!” Élménydús véradás Nagyváradon
Nem kerestem, de megtaláltam a panaszkönyvet, miközben véradásra vártam a nagyváradi vérközpontban. Még a múltkor, azaz a májusi alkalom során a váróteremben nézelődve szúrtam ki a vendégkönyvnek is nevezhető valamit, akkor kezdtem lapozgatni, aztán ma, az újabb véradásra várva folytattam. Ezúttal azonban a panaszokban foglaltakon kívül kiderült az is, hogy valóban vannak bajok a transzfúziós központban.
Ha már a múltkor felfedeztem, hogy egyáltalán van itt panaszkönyv, várakozás közben forgatva elkezdtem fotózgatni is belőle az érdekesebb bejegyzéseket, ma pedig – ha már újra itt vagyok, és ismét várakozom – folytatom. Hiszen természetesen nyilvános az egész, eleve azért van, ráadásul az ilyesminek látható helyen kell lennie, mégpedig olyan látható helyen, ami könnyen elérhető az ügyfeleknek. Régi reflexek és pitiánerségek kapcsolódnak be azonban egy alkalmazottban, amint meglátja, hogy én, egy ügyfél, a panaszkönyvet nézegetem és fényképezgetem.
Gyanús is rögtön, hogy ez a hölgy, aki idejön rámripakodni, nem más, mint az a doktornő, aki éppen ma van ügyeletben, és a második előszűrési helyiségben nemsokára ismét találkozni fogunk. Így is lesz később – de szóval előbb még odajön a váróteremben, azzal hogy mit csinálok én egyáltalán… Röviden vázolom neki, hogy a panaszkönyvet nézegetem, ami eleve nyilvános, ráadásul nekünk szól, meg rólunk szól. Hozzáteszem neki, hogy most bemegyek vért adni, de amint végeztem, visszatérek ide, és addig lapozgatom, meg fotózgatom, ameddig akarom.
Be is megyek, a második előszűrési teremben ő fogad, ahogy várható volt, és továbbra is nagyon gyanúsnak találja, hogy egy véradó a váróteremben a véradók panaszkönyvével foglalja el magát. Kérdezi van-e valami konfliktusom az intézménnyel, mondom, semmi, akkor van-e valami panaszom, mondom, szintén semmi, egyszerűen csak nézegetem, miért ne tehetném, ráadásul lefotózom belőle, ami számomra érdekesebb, főleg hogy még ismerősöm kézírását is felfedeztem benne, hiszen ezt is simán lehet tenni. El is játssza a nő, hogy megértette, sőt, a továbbhaladásomkor már ő ismételgeti azt, amit én mondtam el neki többször: „Igen, végül is ez a könyvecske nyilvános, valóban, és semmi gond az egésszel”.
Abszurd darab a váróban – részlet
A véradás végeztével vissza is térek a váróterembe. Annál is inkább, hogy már messziről látom: időközben eltüntették onnan az elérhető helyen tárolt füzetet. Mondom is a váróterem elkerített részén, egy pult mögött tevékenykedő, két alkalmazott hölgynek, hogy befejeztem a véradást, viszont kedvem van még lapozgatni azt a füzetet. Megpróbálják nagyon komolyra venni a figurát: közlik, hogy az már nincs kitéve, „felsőbb utasításra bevettük onnan, és mostantól csak külön kérésre adjuk ki”. De ez még semmi, idézem a teljes beszélgetést. Amiből kiderül, hogy valójában lenézik, sőt, hazugnak tartják azok többségét, akik valaha is írtak a panaszkönyvbe, ráadásul magának a panaszkönyvnek a lényegét sem fogják fel, amikor igyekeznek azt elrejteni. Mégpedig olyan elől – azaz előlem –, aki igazán ártalmatlanul csak kíváncsi, mi szerepel benne, viszont az egyből beindult titkolózás, félrebeszélés, hazudozás miatt most már azért sem száll le a dologról, amíg a végére nem járt. Itt van tehát a szürreális beszélgetés:
– Kérném tehát ide a panaszkönyvet.
– Nem adhatjuk ki, a vezetés döntése, hogy bent kell tartanunk most már.
– Mikor született ez a döntés és melyik vezető hozta? Megmondom én: pontosan az alatt a néhány perc alatt született, ameddig én vért adtam, azt is tudom, ki utasította erre önöket. Ráadásul az illető nem tagja a vezetésnek.
– Jó, de mit akar a füzettel?
– Semmi különöset, ahogy eddig sem.
– De van valami panasza velünk kapcsolatban?
– Nem, semmi. Csak folytatni akarom a lapozgatását.
– Akkor nem adjuk ki. Vagy írni akar bele?
– Akkor most már van panaszom, pontosan arra, ami itt zajlik most, és igen, már írni akarok bele.
– Odaadhatjuk, de ne higgye el, amit abban lát. Csak hazug emberek írnak abba, hazugságokat.
– Dehogyis. Vannak panaszosok is. És olyanok is, akik dicsérik benne önöket.
– Jó, de a többség hazug, aki ír bele. Egyszerűen hazudnak.
– Ezen nem akarok tovább vitázni, és nekem egyelőre nincs itt komolyabb panaszom, de ragaszkodom hozzá, hogy ideadják.
(Láthatóan semmit nem értenek magából az elvből, inkább csak valamiféle sunyiságból és unalomból végül ideadják. Én meg leülnék vele a pulttal szemben lévő egyik székre.)
– Nana, ne vigye sehova, itt, előttünk nézegesse!
– Nem ülhetek le egy panaszkönyvvel?
– Biztosabb ez így, hagyja csak itt a pulton.
Átlapozom, és egyébként azt látom benne, hogy már az előző lapozgatáskor pont a végére értem, úgyhogy lényegében készen vagyunk. Na, most kellene beleírnom ezt az egészet, de egyrészt túl sokáig tartana, másrészt igazán herótom van immár ettől. Pedig nemrégiben még védtem a vérközpontot, éppen azoktól, akik panaszkodnak, többek között az egyes alkalmazottak viselkedésére, hozzáállására. De látom, mégis volt némi igazuk.
Egyébként nem csak az attitűd és a magaviselet idézi felháborítóan, mégis lelombozóan a sötét kilencvenes éveket. Hanem ráadásul az is, hogy maga a panaszkönyv egy régi, lejárt határidőnapló – még arra sem képesek, hogy egy tiszta, fehér lapokból álló füzetet tegyenek ki (pontosabban mától kezdve rejtegessenek).
Búcsúzóul ismét kiderül az is, hogy a munkájukkal kapcsolatban is hazudnak, az egyszerű, apró fejlesztéseket is ők maguk rángatnák vissza. Rendszeres véradóknak ugyanis évente egyszer automatikusan készítenek egy teljes vérképet, az eredményekért pedig évtizedeken át személyesen kellett visszamenni – egy ideje végre bevezették, hogy e-mailen is elküldik, ha az ember maga külön igényli ezt, egy üzenetben. Ezt próbálja megúszni a pultnál lévő alkalmazott, aki nekem is, de ahogy hallom a többi érkezőnek is azt próbálja bemesélni, hogy mégis jobb, ha személyesen jövünk vissza másnap az eredményekért. Azokat ugyanis az ő felelőssége lenne mailen kiküldeni, de „nem biztos, hogy jól látható a fájl, ha mailen küldöm, jobb bejönni érte, különben is sok a dolgom”. Megjegyzem, én is kaptam már eredményeket mailen a vérközponttól, és eddig mindig jó minőségű felvételt csatoltak a dokumentumról. Az a részlet már megint csak az elmaradottságot mutatja, hogy egyébként nem PDF-ben küldik ki, még csak nem is szkennelve, hanem tényleg odateszik az egyik alkalmazottat, hogy a telefonjával lefotózza mindenki papírját, és azt csatolja a mailekhez. Ez adatvédelmi szempontból sincs rendben, arról nem beszélve, hogy egyébként a legtöbb telefon ma már szkennelni tud.
Hát tessék: évtizedeken át semmi panaszom nem volt a véradást intézőkre – bár azt nem állítom, hogy mindig minden rendben lett volna eddig is –, sőt, bármikor, ha más ügyfelek elégedetlenkedtek, megvédtem őket, most már azonban hirtelen egyre több panaszom van nekem is. Az eddig felsoroltak egyébként csak a maiak, és inkább felszínesek. Van ott még több és komolyabb is, hogyha minden áron rá akarják venni a saját véradóikat az ásásra.
Pedig csak ezt akartam, ni…
Most pedig akkor nézzünk néhány bejegyzést az ártatlan lapozgatás nyomán épp ma kvázi titkosított panaszkönyvből. Ebben a használt határidőnaplóban egyébként nem sok bejegyzés van, és amúgy sok éve nem cserélték le. Magában a füzetben csak nagyon ritkán válaszolnak (olyankor kézzel odaírják a választ, majd orvosi pecsétet nyomnak alá), többnyire teljesen visszhangtalan marad az ebben szereplő legtöbb bejegyzés. Bár persze elég erős visszhang az, amit ma többször megismételtek, nevezetesen, hogy ab ovo hazugnak tartják azokat, akik ide beírtak.
Megjegyzendő, hogy a vérközpont Facebook-oldalán megy ma már a panaszos kommentek egy része – ott kicsit gyakrabban válaszolnak, főleg ha úgy érzik, védekezniük kell, és néha olyankor is szemtelen stílusban teszik ezt.
A füzetbe írt bejegyzések legnagyobb része arra vonatkozik, hogy túl lassúnak találják az emberek az ügymenetet, sokat kell várakozniuk. De mint itt látható, van, aki mosolygós fejjel arra biztatja őket, hogy ne sopánkodjanak.
Szintén fennebb látható az a hosszabb bejegyzés, ami arról szól, hogy az illető már tíz éve véradó, most a COVID-járvány idején érkezett, de szemtelenül viselkedtek vele az alkalmazottak, márpedig ő azt gondolja, nem így kellene fogadni a véradókat. Ennek ellenére fog még jönni, mivel másokon akar segíteni.
Aztán igen sok bejegyzés szól még arról, hogy a véradók egy része több juttatást szeretne kapni a véradás nyomán. Megjegyzem, néha valóban eltarthat órákig is, máskor – például ma is – percek alatt megy. Ez szerintem természetes, nem szervezési kérdés, hanem pusztán azon múlik, mennyien érkeznek. Szintén sokan kérnek a bejegyzéseikben több juttatást a véradásért. Ez szerintem nincs rendben, mert ennek nem jó üzletté válnia, főleg nem jó bevételi forrássá lenni. Egy, vagy több ismeretlen szerző egyébként helyenként választ is ad egyik-másik panaszosnak, de pecsét és aláírás nélkül, így nem tudni, hogy a válaszadó külső, vagy belső személy-e.
Itt van aztán, lennebb ez az aktuálisnak is mondható téma. Igaz, az ilyesmi is rég ismétlődő már, csak nyilvánosságot ritkábban kapott eddig a sok ilyen visszaélés. A panaszos azt meséli el, hogy miután kitöltötte a véradás előtti kérdőívet, „egy figyelmesebb orvos” nem engedte vért adni, a szexuális orientációja miatt. Az orvos azt állította, hogy ezt törvény írja elő, hozzátette, hogy az illetőnek még a véradói jogát is felfüggesztik. A panaszos jelzi, hogy hátrányosan megkülönböztetve érzi magát. Megjegyzi, alig várja, hogy befejezze az egyetemet és elmehessen ebből az országból.
Zárásképp pedig tekintsék meg ezt a rövid párbeszédet a mától kvázi titkosított panaszkönyvből: „Adhatnának több ÉTKEZÉSI UTALVÁNYT. Pá.” alatt a válasz: „(HÁT A F*SZ*M NEM KÉNE?)”
Na, szóval ide sem jövök többet – mondom magamban, amikor távozom a vérközpontból. De ez persze nem igaz, és ezt már akkor is tudom, rögtön. Hiszen én sem az értetlen és hazug doktornő, vagy a félrebeszélő asszisztensek miatt jövök. Hanem…
Írta: Szeghalmi Örs
Véres humor