ANGYAL A SÁRBAN

Szitáló ónos eső nyaldossa bőrömet, alattomosan csúszós a járda. A pokolba is! Dolgom van a Belvárosban, igyekezni kell. Villamosra szállok, hogy eljussak a metróhoz. Leszegett fejek, megkövült tekintetek, telefonon babráló ujjak. Alig várom, hogy kiszabaduljak. A zebrán átkelve tócsába lépek. Új cipőt kéne venni. Mindjárt fedett helyen leszek, néhány méter csupán az állomás. Rágyújtsak még? Igen. Az arctalan tömeg majdnem magával sodor, de vigyázok az egyensúlyomra.

Előttem két, rikító színű mellényt viselő közmunkás támaszkodik lapátjára. A rendszerváltás áldozatainak élő szobrai. Az egyik ragyás, a másik sebhelyes arcú. Fogazatuk hiányos. Rozzantak. A színes mellények alatt alighanem zörögnek csontjaik. Borostásak, a hajzatuk gyér és őszes. A hajléktalanok barna cigarettáját szívják némán, egykedvűen. Kortalanok. Múltjuk homályban, jövőjük nincs. A jelen az ácsorgásé, fölösleges mozdulatnak nincs helye már benne.

És akkor a tömegben felbukkan egy gyönyörű lány. Tarkabarka ponchóban. Szabadjára engedett hosszú fekete haján meg-megcsillannak az esőcseppek. Ki tudja, hogy keveredett a szürke sokaságba. Nem is lépdel, hanem suhan, vagy inkább földre tévedt madárként tipeg. Fejét magasan tartja, bárki megcsodálhatja nemes vonásait. Az igéző látvány megbabonáz, kiguvadt szemmel lesem a lány minden mozdulatát, s azért imádkozom magamban, hogy minél tovább tartson a jelenség.

Közben döbbenten veszem észre, hogy a két közmunkás arca felragyog, ragyának, sebhelynek nyoma nincs rajta. Mosolyognak, s fütyülnének a lány után, de hiányos fogazatuk miatt csak sziszegésre telik tőlük. Évtizedeket fiatalodtak.

Aztán a lány alakja láthatatlanná válik a tömegben, és nekem is alá kell szállnom a mélybe, hogy a hömpölygő emberáradattal együtt folytassam az utam.

Könnyű szívvel.