A vérhold

márc 11, 2022
A vérhold

Kecskével utazni jó. Nem olyan, mint egy kutya. A kutya izeg-mozog, liheg, labbog, szóval nem bír nyugton maradni. A kecske más, az áll egy helyben, aztán lefekszik.Szóval a legjobb állati útitárs. Volt már birka is a teherautóm fülkéjében, elég egyhangú volt a műsor. Mindenesetre helyettesítette a nemlétező rádiót.
Boriskát könnyes búcsúval engedte útjára az öreg néni.
“Jó helyre mész, aranyom!”
“Képzelje, a szomszédba hazagyütt a börtönbűl egy szomszéd,  aztán azt mondta lelövi a kutyámat és ellopja Boriskát, hogy levágja.” “Hát ebből nem eszel!” “Az én Boriskámat”
Boriska ötéves, suta kecske, vagyis nincs szarva, meg könnyen fejhető, legalább is a néni szerint.
Úgy élte le öt évét, hogy egy kedves, rövid, göndör hajú mamika kényeztette, becézgette, és most, életében először bekerült egy nyájba. Természetesen sokkolta az új helyzet, hogy még egy hét hónapos ficsúr baksi is odamegy és lefejeli, csak hogy tudja a helyét az új csapattag.

De most még a kabin mögött van, mert a falun belüli rövid élménytúra elegendő volt számomra, hogy ne akarjam rácsodálkozással tölteni a következő 99 kilométert, mert Boriska egy helyezkedésével szemlélteti, hogy mégis van még ablakmosó folyadék, abban a tartályban, amit bárhogy próbáltam eddig működtetni, nekem sehogy sem sikerült. Boriska született technikai zseni.
Miután kényszeredetten végighallgatta a boldogult operaénekes aspiráns koromból még megmaradt repertoáromat, letargikus punnyadásba süppedt. Már a piros lámpáknál sem állt fel fészkelődni. Ahogy elhagytam Gyöngyöst, és körülbelül hetvenes úri-kocsis tempóban másztam a négysávos dombokat – azért körülbelül, mert a kilométeróra, vagyis sebességmérő nem működik -, egy dombtetőn, a nagy egyenesben elém tárult a hatalmas vérhold.
A teliholdnak csak a jobb alsó ívét maszatolta el a föld-árnyék MS Paint radírja, egyszóval hatalmas, pirosba csomagolt, trappista sajt volt a hold. Jó lett volna lefotózni, de az okostelefon éjszakai fotói nem annyira adják vissza az élményt, meg a kecskét sem akartam izgalomba hozni azzal, hogy a semmi közepén megállok.
Gyermekkori vágyam, hogy közelebb menjek a holdhoz, arra sarkallt, hogy rálépjek a gázpedálra, és élvezzem az esti mellékút már-már amerikai 67-esre hajazó kietlen végtelenségét. A lyukas kipufogódob, izomautós baritont kölcsönzött a V8-as Mazda blokknak.
Ketten suhantunk az éjszakában: én és az öt éves anyakecske.
A hold először bíborra kormozódott, majd átment pasztellesbe, szinte már rózsaszínes-korall árnyalatot öltve. Két dombon és húsz kilométeren át suhantam a hold felé, majd, ahogy már éppen kezdtem egy álom megvalósulásaként extatikus, gyermeki transzba esni, a hold egy balkanyar után kicsi, fehér fényes snassz égitestté zsugorodott. Megnyugodtam, már csak tíz kilométer van hazáig.
A kecske némán tűrte, hogy átdörzsöljem elgémberedett tagjait, majd miután bevezettem a társaihoz, hangos, méltatlankodó Meekkk-el rámkiabált.
Hát igen, hosszú volt az út, és az addigi kényeztetést felváltani egy csattogós plató adta kabrió élménynek, ilyen megbecsült tejelő asszonyságnak, méltatlanul alantas.
Felnéztem, és a hold már magasan járt. Előjöttek a csillagok is. Beszívtam az enyhet adó, friss levegőt.
“Bemegyek a házba!” – gondoltam, és beléptem.

Gidófalvi Lehel

 

 

Vicces kecske humor